popup

kulcsszavak:

A zsinat útján

A zsinat útján – Exkluzív interjú Ferenc pápával a szentév lezárásának előestéjén

2016. november 20. vasárnap 17:02

November 18-án jelent meg az Avvenire katolikus napilapban Stefania Falasca interjúja a Szentatyával, amelyben a lezáródó szentévről, a keresztény egység kereséséről, a zsinat recepciójáról, az egyházat fenyegető kísértésekről beszélgettek. A bevezetőt kivéve a cikket teljes terjedelmében közöljük.

A megbeszélt találkozóra korábban érkezem. Belépek a fiammal, miközben kinn esik az eső. De ő már ott vár minket az ajtóban. Mint már a korábbi alkalmakkor is, ott találom a küszöbön, mint a mindenkori atyát, mint amikor először találkoztam vele nem kevés évvel ezelőtt.

– Atyám, mit jelentett Ön számára az irgalmasság szentéve?

– Aki felfedezi, hogy nagyon szeretve van, az elkezd kilépni a rossz magányból, az elkülönülésből, aminek következtében gyűlöli a többieket és saját magát. Remélem, sokan felfedezték, hogy Jézus nagyon szereti őket és hagyták, hogy ő átölelje őket. Az irgalmasság a neve Istennek, ugyanakkor a gyengesége, a gyenge pontja is. Irgalmassága mindig megbocsátásra készteti, arra, hogy elfelejtse bűneinket. Szeretek arra gondolni, hogy a Mindenhatónak rossz emlékezőtehetsége van. Mihelyt megbocsát neked, már el is felejti. Mert boldog, hogy megbocsáthat. Nekem ez elég. Mint az evangéliumban a házasságtörő nőnek, aki „nagyon szeretett”. „Mert Jézus nagyon szeretett.” Ebben benne van az egész kereszténység.

– De ez egyedülálló jubileumi év volt, sok emblematikus gesztussal…

– Jézus nem kér nagy gesztusokat, hanem csak ráhagyatkozást és hálát. Lisieux-i Szent Teréz, aki egyháztanító, az ő Istenhez vezető „kis útján” a gyermek ráhagyatkozására utal, aki nyugodtan elalszik apja karjában. Teréz arra is emlékeztet, hogy a szeretet nem maradhat a mélybe zárva. Az Isten iránti és a felebarát iránti szeretet egymástól elválaszthatatlanok.

– Megvalósultak azok a szándékok, amelyek érdekében meghirdette a szentévet?

– Nem dolgoztam ki tervet. Egyszerűen azt tettem, amire a Szentlélek indított. A dolgok maguktól jöttek. Hagytam, hogy a Szentlélek vezessen. Csak azon voltam, hogy tanulékony legyek a Szentlélekkel kapcsolatban, hagyjam őt cselekedni. Az egyház az evangélium, az egyház Jézus Krisztus műve. Nem eszmék sorjázása, az egyház nem eszmék kijelentésére szolgáló eszköz. És az egyházban a dolgok akkor jönnek elő az időben, amikor az idő megérik rá, amikor az felkínálja magát.

– Rendkívüli szentév is volt…

– Időben megérlelődött folyamatról van szó, a Szentlélek vezetésével. Előttem ott volt Szent XXIII. János, aki a Gaudet mater Ecclesia kezdetű beszédében „az irgalmasság orvosságát” jelölte meg követendő útnak a zsinat megnyitásakor, aztán jött Boldog VI. Pál, aki az irgalmas szamaritánus történetében látta meg paradigmáját. Aztán következett Szent II. János Pál tanítása, a Dives in misericordia kezdetű, második enciklikájával, és az isteni irgalmasság ünnepének elrendelésével. XVI. Benedek azt mondta, hogy „Isten neve irgalmasság”. Ezek mind tartóoszlopok. A Szentlélek így viszi előre a folyamatokat az egyházban a beteljesedésig.

– Tehát a jubileumi év a zsinat jubileuma is volt, hic et nunc [itt és most], ahol recepciójának időszaka és a megbocsátás ideje egybeesik…

– Megélt tapasztalatot szerezni a megbocsátásról, mely átfogja az egész emberi családot, az a kegyelem, amelyet az apostoli szolgálat hirdet. Az egyház egyedül azért létezik, hogy eszközként közölje az emberekkel Isten irgalmas tervét. A zsinaton az egyház érezte annak felelősségét, hogy a világban az Atya szeretetének élő jele legyen. A Lumen gentiummal visszament lényegének forrásaihoz, az evangéliumhoz. Áthelyezi a keresztény felfogás tengelyét egy bizonyos legalizmusról, mely ideologikus lehet, Isten személyére, aki irgalmassággá lett Fia megtestesülésében. Némelyek – gondoljon csak bizonyos ellenvetésekre az Amoris laetitiával kapcsolatban – továbbra sem értik ezt meg, csak fekete-fehérben gondolkodnak, jóllehet az élet folyásában a dolgokat meg kell egymástól pontosan különböztetni. A zsinat mondta ezt nekünk, a történészek viszont figyelmeztetnek: ahhoz, hogy egy zsinatot az egyház teste jól megemésszen, egy évszázadra van szükség… nos, a felénél járunk.

– Ebben az időszakban mindenesetre jelentős találkozásokra és ökumenikus utakra került sor. Találkozott Leszbosz szigetén Bartholomaiosz pátriárkával és Jeromos érsekkel, Kubában Kirill moszkvai pátriárkával, Lundban pedig a lutheri reformációról való közös megemlékezésre került sor. Az irgalmasság éve kedvezett ezeknek a kezdeményezéseknek a többi keresztény egyházzal?

– Nem mondanám, hogy ezek az ökumenikus találkozók az irgalmasság évének gyümölcsei lennének. Nem. Mert ezek is mind egy messziről érkező folyamat részei. Nem jelentenek újat. Csak újabb előrelépések egy korábban megkezdett úton. Azóta, hogy kihirdették az Unitatis redintegratio zsinati határozatot, több mint ötven évvel ezelőtt, és újra felfedezték az egyetlen keresztségen és a Krisztusba vetett ugyanazon hiten alapuló keresztény testvériséget, az egység keresésének útján történő előrehaladás kis és nagy lépésekben történt, és meghozta a maga gyümölcseit. Ezeket a lépéseket folytatom tovább…

– Az elődei által megtett lépések…

– Idetartozik minden lépés, amelyet elődeim tettek. Újabb előrelépés volt Luciani pápa [I. János Pál] megbeszélése Nyikogyim orosz metropolitával, aki ott halt meg a karjai között, és – átölelve testvére, Róma püspöke által – Nyikogyim gyönyörű dolgokat mondott neki az egyházról. Emlékszem Szent II. János Pál temetésére, jelen volt az összes keleti egyház vezetője: ez a testvériség. A találkozók és az utak is előmozdítják ezt a testvériséget, segítik növekedni.

– Ön viszont négy év leforgása alatt találkozott az összes keresztény egyház vezetőjével és felelősével. Ezek a találkozások átszövik az Ön pápaságát. Mi az oka ennek a gyorsabb fokozatba kapcsolásnak?

– A zsinat útja megy előre, az válik intenzívebbé. Az út, és nem én. Ez az út az egyház útja. Igaz, hogy találkoztam a vezetőkkel és felelősökkel, de az elődeim is találkoztak ezekkel vagy más felelősökkel. Nem kezdtem semmilyen gyorsításba. Amilyen mértékben haladunk előre, az út annál gyorsabbnak tűnik, motus in fine velocior [a mozgás a vége felé gyorsabb], hogy az arisztotelészi fizika kifejezését használjam a folyamatra.

– Hogyan éli meg személyesen ezt az odafigyelést a többi keresztény egyház testvéreivel való találkozásokban?

– Mély testvéri szeretettel élem meg. Érződik a testvéri szeretet. Ott van Jézus köztünk. Számomra mindannyian testvérek. Megáldjuk egymást, egyik testvér megáldja a másikat. Amikor Görögországban Bartholomaiosz pátriárkával és Jeromos érsekkel elmentünk Leszboszra, hogy találkozzunk a menekültekkel, egynek éreztük magunkat. Egyek voltunk. Amikor elmentem Bartholomaiosz pátriárkához Isztambul Fanar negyedébe Szent András ünnepére, az hatalmas öröm volt számomra. Grúziában találkoztam Ilia pátriárkával, aki nem ment el Krétára az ortodox zsinatra. Mély lelki összhangban voltam vele. Úgy éreztem, hogy egy szent előtt állok, Isten embere megfogta a kezemet, csodálatos dolgokat mondott nekem, s többet a gesztusaival, mint a szavaival. A pátriárkák monasztikusok. Egy beszélgetés során megérzed, hogy az ima emberei. Kirill az ima embere. A kopt Tavadrosz pátriárka is, akivel találkoztam, amikor mentünk be a kápolnába, levette a cipőjét, és úgy ment imádkozni. Románia pátriárkája, Dániel egy évvel ezelőtt ajándékozott nekem egy spanyol nyelvű könyvet az Athosz-hegyi Szent Szilveszterről. E a nagy monasztikus szent életét már Buenos Airesben olvastam: „Imádkozni az emberekért annyi, mint vércseppeket hullatni.” A szentek egyesítenek minket az egyházon belül, megvalósítják annak misztériumát. Az ortodox testvérekkel egy úton haladunk előre, testvérek vagyunk, szeretjük egymást, törődünk egymással, eljönnek tanulni hozzánk és velünk. Bartholomaiosz is itt tanult.

– Bartholomaiosz egyetemes pátriárkával, András apostol utódával sok lépést tettetek már meg együtt, teljes összhangban az egymásra vonatkozó megnyilatkozásokban. Ebben az a szeretet támogatja Önöket, amely alakította az apostolok életét: Péter és András testvérek voltak…

– Leszbosz szigetén, miközben üdvözöltünk mindenkit, volt ott egy kisfiú, akihez lehajoltam. De a kisfiút én nem érdekeltem, ő mögém nézett. Megfordultam, és láttam, miért: Bartholomaiosz zsebei tele voltak cukrokkal, és osztogatta a gyerekeknek. Ez Bartholomaiosz: olyan ember, aki sok nehézség közepette is képes előrevinni a nagy ortodox zsinat ügyét, aki képes magas szinten beszélni teológiáról és képes egyszerűen a gyerekek közt lenni. Amikor Rómába jött, [mindig] azt a szobát foglalta el, amelyben most én vagyok. Az egyetlen szemrehányás, amelyet tett nekem, az volt, hogy szobát kellett cserélnie.

– Ön továbbra is gyakran találkozik más egyházak vezetőivel. De Róma püspökének nem a katolikus egyházzal kell foglalkoznia minden idejében?

– Maga Jézus imádkozott az Atyához, és kérte tőle, hogy övéi egyek legyenek, hogy így a világ higgyen. Ez az ő imája az Atyához. Kezdettől fogva feladata Róma püspökének, hogy őrizze, keresse és szolgálja ezt az egységet. Azt is tudjuk, hogy a szakadásaink okozta sebeket, melyek hasogatják Krisztus testét, nem tudjuk magunktól begyógyítani. Tehát nem erőltethetünk terveket vagy módszereket az egységhez való visszatérésre. Csak kérhetjük az egységet köztünk, keresztények között úgy, hogy Jézusra tekintünk, és kérjük, hogy a Szentlélek működjön köztünk. Hogy ő legyen az, aki megteremti az egységet. A lundi találkozón az evangélikusokkal megismételtem Jézus szavait, aki azt mondja apostolainak: „Nélkülem semmit sem tehettek.”

– Mi volt a jelentése annak, hogy megemlékezett az evangélikusokkal Svédországban a reformáció ötszáz évéről? Előremenekülés volt?

– A találkozás az evangélikus egyházzal Lundban egy újabb lépés volt az ökumenizmus útján, amely ötven évvel ezelőtt kezdődött, valamint az evangélikus-katolikus teológiai párbeszédben, amelynek gyümölcse az 1999-ben aláírt közös nyilatkozat a megigazulás tanáról, vagyis arról, miként tesz megigazulttá minket Krisztus, amikor megvált minket kegyelmével, melyre rászorulunk – ez az a pont, ahonnan Luther reflexiói elindultak. Aztán vissza kell térnünk a hit lényegéhez, hogy felfedezzük annak természetét, ami egyesít. Előttem XVI. Benedek elment Erfurtba, és erről részletesen, nagyon világosan beszélt. Megismételte: az a kérdés, hogy „miként találok irgalmas Istenre”, teljesen átjárta Luther szívét, s minden teológiai és belső keresésének hátterében ez állt. Ez az emlékezet megtisztítása volt. Luther reformot akart végrehajtani, amelynek orvosságként kellett volna hatnia. Viszont a dolgok megmerevedtek, összekeveredtek a kor politikai érdekeivel, és végül kialakult a cuius regio eius religio [akié a föld, azé a vallás], melynek értelmében annak a vallását kellett követni, akinél a hatalom volt.

– De van, aki azt gondolja, hogy ezeken az ökumenikus találkozókon Ön „ki akarja árusítani” a katolikus tanítást. Valaki azt mondta, hogy „protestantizálni” akarják az egyházat…

– Nem zavarja az alvásomat. Én az előttem járó útján haladok tovább, a zsinatot követem. A véleményeket illetően mindig fel kell ismerni, milyen lelkülettel mondják. Amikor nincs mögötte rossz lelkület, még segítenek is az előrehaladásban. Máskor viszont rögtön észrevehető, hogy a kritikák innen-onnan merítenek, hogy egy már elfoglalt álláspontot igazoljanak, nem őszinték, rossz lelkületből születnek, hogy szakadást szítsanak. Rögtön látható, hogy bizonyos rigorizmusok hiányból születnek, abból, hogy valaki páncél mögé akarja rejteni saját szomorú elégedetlenségét. Ha megnézi a Babette lakomája című filmet, ott ezt a rideg magatartást láthatja.

– Az evangélikusokkal találkozva is elhangzott egy erős felhívás a rászorulók érdekében végzett közös munkára. Akkor tehát félre kell tenni a teológiai és szentségtani kérdéseket, és egyedül a közös társadalmi és kulturális elkötelezettségre kell törekedni?

– Nem arról van szó, hogy bármit is félre kellene tenni. A szegények szolgálata azt jelenti, hogy Krisztust szolgáljuk, mert a szegények Krisztus teste. És ha a szegényeket közösen szolgáljuk, az azt jelenti, hogy mi, keresztények egységben találjuk magunkat Krisztus sebeinek megérintésében. Arra a munkára gondolok, amelyet a lundi találkozó után a [katolikus] karitász és az evangélikus karitatív szervezetek együtt végezhetnek. Nem egy intézmény, hanem egy út. Annak bizonyos módjai viszont, hogy szembehelyezzük egymással a „tanbeli kérdéseket” és a „pasztorális szeretet kérdéseit”, nem az evangélium szerint vannak, és zavart keltenek.

– A lundi közös megemlékezés a kölcsönös elfogadás pillanata volt és a mély, kölcsönös megértés szintjét jelezte. De innen kiindulva meg lehet-e oldani a még nyitott egyháztani kérdéseket, s aztán a felszentelt szolgálatra és a szentségekre, különösen az eucharisztiára vonatkozó kérdéseket, amelyek elválasztanak minket az evangélikus egyháztól? Hogyan lehet túljutni ezeken, hogy egy olyan egység felé haladhassunk, amely látható a világ számára?

– A megigazulásról szóló közös nyilatkozat az alap, amelyen folytatható a teológiai munka. A teológiai tanulmányozásnak haladnia kell előre. Aztán ott van az a munka, amelyet a Keresztény Egység Előmozdításának Pápai Tanácsa végez. A teológiai út fontos, de mindig együtt az ima útjával, a szeretet tetteivel. Ezek látható tettek.

– Moszkva pátriárkájának, Kirillnek is mondta, hogy „az egységet járva lehet építeni”, „az egység nem valami csodaként jön a végén, hanem az együtt járás már az egység megvalósítása”. Ön ezt gyakran emlegeti. De mit jelent ez?

– Az egység nem azért jön létre, mert megegyezünk egymással, hanem mert Jézust követve [együtt] járunk. És haladva előre – annak műveként, akit követünk – felfedezhetjük, hogy egyek vagyunk. Az egyesít minket, hogy Jézus után megyünk. Megtérni annak engedését jelenti, hogy az Úr bennünk éljen és működjön. Így egyesültnek fedezzük fel magunkat közös küldetésünkben, az evangélium hirdetésében is. Együtt járva és együtt dolgozva ráébredünk, hogy már egyek vagyunk az Úr nevében, és hogy az egységet nem mi teremtjük meg. Észrevesszük, hogy a Szentlélek az, aki noszogat és visz minket előre. Ha tanulékony vagy a Szentlélekkel szemben, ő lesz az, aki megmondja, milyen lépést tehetsz, a többit majd ő elintézi. Nem lehet Krisztus mögött haladni, ha nem visz téged, ha nem ösztönöz téged a Lélek a maga erejével. Következésképpen a Szentlélek az egység munkálója a keresztények között. Ezért mondom azt, hogy az egységet járva építjük, mert az egység kegyelem, amelyet kérnünk kell, és ezért hangoztatom azt is, hogy a keresztények közötti minden térítés bűnös. Az egyház sosem térítéssel, hanem „vonzással” növekszik, ahogyan XVI. Benedek írta. A keresztények közötti térítés tehát önmagában súlyos bűn.

– Miért?

– Mert ellentmond annak a dinamikának, ahogyan kereszténnyé válik és keresztény marad az ember. Az egyház nem focicsapat, mely szurkolókat toboroz.

– Melyek tehát az utak, amelyeken el kell indulni az egység érdekében?

– Terek elfoglalása helyett folyamatok elindítása – ez a kulcs az ökumenikus út számára is. A mai történelmi korszakban az egység építése három úton folyik: együtt járni a szeretet tetteiben, együtt imádkozni, aztán pedig elismerni a közös hitvallást, ahogyan az a Krisztus nevében kapott közös vértanúságban, a vér ökumenizmusában kifejeződik. Ott [ez utóbbiban] látszik, hogy maga az Ellenség felismeri az egységünket, a megkereszteltek egységét. Az Ellenség – ebben – nem téved. És ezek mind a látható egység kifejeződései. Az, hogy együtt imádkozunk, látható. Az, hogy együtt hajtjuk végre a szeretet tetteit, látható. A közös vértanúság Krisztus nevében látható.

– Ugyanakkor a katolikusok között nem tűnik még ennyire élőnek a keresztények közötti egység keresése iránti érzékenység, sem a szakadás fájdalmának érzékelése…

– A lundi találkozó is, mint az összes többi ökumenikus lépés, egy újabb előrelépés volt, hogy megértessük a megosztottság botrányát, amely megsebzi Krisztus testét, és amelyet a világgal szemben sem engedhetünk meg magunknak. Hogyan tudunk tanúságot tenni a szeretet igazságáról, ha veszekszünk, ha elkülönülünk egymástól? Amikor kisgyerek voltam, nem beszéltünk az evangélikusokkal. Volt egy pap Buenos Airesben, aki, amikor jöttek prédikálni az evangélikusok a sátraikkal, elküldött egy fiatalokból álló csoportot, hogy gyújtsák fel azokat. Mára az idők megváltoztak. A botrányt egyszerűen úgy kell legyőznünk, hogy együtt csináljuk a dolgokat, az egység és a testvéri szeretet gesztusaival.

– Amikor Ön Kubában találkozott Kirill pátriárkával, ezek voltak az első szavai: „Ugyanaz a keresztségünk. Püspökök vagyunk.”

– Amikor Buenos Aires-i püspök voltam, öröm töltött el látván sok pap sokféle igyekezetét, hogy megkönnyítsék a keresztség kiszolgáltatását. A keresztség az a mozdulat, amellyel az Úr kiválaszt minket, és ha elismerjük, hogy egyek vagyunk a keresztségben, az azt jelenti, hogy egyek vagyunk abban, ami alapvető. Ez a közös forrás, amely egyesít mindannyiunkat, keresztényeket, és amely táplálja minden lehetséges új lépésünket a teljes egységhez való visszatérés felé. A köztünk lévő egység felfedezéséhez nem kell „túlmenni” a keresztségen. Ugyanabban a keresztségben osztozni annak közös megvallását jelenti, hogy az Ige testté lett: ez üdvözít minket. Az összes ideológia és elmélet azoktól születik, akik nem állnak meg ennél, akik nem maradnak meg annál a hitnél, amely elismeri a testben eljött Krisztust, és „tovább akarnak menni”. Onnan születik az összes olyan hozzáállás, amely elveszi az egyháztól Krisztus testét, amely „testetleníti” az egyházat. Ha együtt közös keresztségünkre nézünk, akkor a pelagianizmus kísértéséről is megszabadulunk, az ugyanis arról akar meggyőzni minket, hogy a magunk erejéből, saját erőfeszítésünkkel üdvözülünk. És ha a keresztségnél maradunk, az a gnózistól is megment minket. Az ugyanis úgy deformálja a kereszténységet, hogy egy megismerési folyamattá szűkíti le, melyben mellékessé válhat a Krisztussal való tényleges találkozás.

– Bartholomaiosz pátriárka egy interjúban, melyet az Avvenirének adott, azt mondta, hogy a szakadás gyökere egy „világias gondolkodás” behatolása volt az egyházba. Ön szerint is ez a szakadás oka?

– Továbbra is azt gondolom, hogy az egyházban lévő rák oka egymás dicsőítése. Ha valaki nem tudja, ki Jézus, vagy sosem találkozott vele, mindig találkozhat vele; de ha valaki az egyházban van, és azért mozog benne, mert épp az egyház területén ápolja és táplálja hataloméhségét és érvényesülését, az spirituális betegségben szenved, azt hiszi, hogy az egyház egy önmagának elegendő, emberi valóság, ahol minden a nagyravágyás és hatalom logikája szerint mozog. Luther reakciójában ez is ott volt: a szervezetként felfogott egyház képének elutasítása, egy olyan egyházé, amely anélkül is előrehaladhat, hogy híján van az Úr kegyelmének, vagy azt gondolja róla, hogy eleve birtokolja, a priori biztosítva van számára. Ez az a kísértés, hogy egy önmaga körül forgó egyházat építsünk, ami szembenálláshoz, aztán pedig szakadáshoz vezet. Ez a kísértés mindig visszatér.

– Az ortodoxok vonatkozásában gyakran idézik az úgynevezett „Ratzinger-formulát”, amelyet teológusként, majd pápaként mondott. E szerint „ami a pápa primátusát illeti, Rómának az ortodox egyházaktól semmi többet nem szabad megkövetelnie annál, mint amit az első évezredben lefektettek és megéltek”. De a kezdetek, az első századok egyházának perspektívája mit tud sugallni, ami lényeges a mai korban is?

– Az első évezredre kell nézni, ez mindig inspirálhat minket. Nem arról van szó, hogy automatikusan visszatérnénk, nem egyszerűen „hátramenetbe kapcsolásról” van szó: ott a mai kor számára is értékes dolgokra lelhetünk. Előbb beszéltem az önmagunk körül forgásról, ez az egyház bűnös szokása: túlságosan önmagára figyel, mintha azt hinné, hogy saját fénye van. Bartholomaiosz pátriárka ugyanezt mondta, amikor egyházi „introvertáltságról” beszélt. Az egyházatyák az első századokban világosan látták, hogy az egyház percről percre Krisztus kegyelméből él. Ezért – máskor is említettem már – azt mondták, hogy az egyháznak nincs saját fénye, és mysterium lunae-nek, a hold misztériumának nevezték. Az egyház ugyanis ad fényt, de nem a saját fényétől ragyog. És amikor az egyház ahelyett, hogy Krisztusra nézne, túlságosan önmagára figyel, a szakadások is jönnek. Ez az, ami az első évezred után történt. Ha Krisztusra nézünk, az megszabadít minket ettől a szokástól, de a triumfalizmus és a rigorizmus kísértésétől is. Továbbá arra késztet, hogy együtt járjunk a Szentlélekkel szembeni tanulékonyság útján, aki elvezet minket az egységre.

– Bizonyos ortodox egyházakban ellenállás van az egység felé vezető úttal szemben, mint például azokban, akiket Ioannis Zizioulas metropolita „ortodox táliboknak” nevez. Ellenállások katolikus részről is lehetnek még. Mi a teendő?

– A Szentlélek beteljesedésre viszi a dolgokat, az általa meghatározott időben. Ezért nem szabad türelmetlenkednünk, csüggednünk, aggódnunk. Az út türelmet igényel, hogy megőrizzük és javítsuk azt, ami már megvan, ami sokkal több, mint, ami elválaszt; és tanúságot tegyünk az ő szeretetéről minden embernek, hogy a világ higgyen.